Na itt számít igazán a kapcsolati tőke! Jelentsen az bármit is.

A megfelelő csapat kiválasztása alapjaiban befolyásolja egy projekt végeredményét. Ha profikkal dolgozol, valahogy minden simán megy.

A baj az, hogy általában erre nincs lehetőség. Mindig vannak olyan kényszerítő körülmények, melyek negatívan befolyásolják a tervek pontos megvalósítását. Hogy a legegyszerűbbet említsem, egy cégnél adottak az emberek. A főnökök és a kollégák is. Az egyik gátol, a másik szabotál. Mégsem rohangálhatsz mindig fűhöz-fához hogy már megint bántottak. És ez természetesen az eredményen is meglátszik. Egy céges meló 20% kreativitás és 80% kompromisszum. Legalább.

 

Hihetetlen élmény amikor semmi mást nem kell figyelembe venned, csak hogy a lehető legjobb eredmény szülessen a lehető legprofibb emberek segítségével, a lehető legjobb ügy érdekében. HUH, remélem kifogytam a lehető legjobb kifejezéseimből!

Hogy kikkel szeretném megvalósítani ezt az egyszerű de nagyszerű ötletet, azt szinte azonnal tudtam. 10 perc múlva fejben már össze is állt a „dream-team”.

Jól végig kellett gondolnom hogyan fogom elővezetni a mondandómat, mert abban biztos voltam, hogy a „választás” szó önmagában is el tudja rettenteni az értelmesebb emberek legtöbbjét. És hát nekem pont rájuk volt szükségem.

 

Az első 15 perc:

Név: Kálmánházi István.

Kiváló fejlesztő, és ami ennél sokkal fontosabb, kitűnően szervezi és tartja kézben az éppen futó projekteket.

Mivel én általában vagy a föld felett 10 centivel lebegek vagy a legmélyebb depresszióban kúszom közvetlenül a padló felszíne alatt, számomra létszükséglet egy stabil, bármikor hideg fejjel, könyörtelen logikával működő ellenpólus.

Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz, de Ő ilyen. Nagyon.

 

István nem jár egyedül. Igen, van barátnője, de most konkrétan nem erre gondoltam. Mögötte áll egy vérprofi fejlesztő, kódoló és dizájner csapat. Képzeljék el mire lehetnek képesek az én kreativitásommal kiegészítve! :) Én tudtam, a Voks ’14-re!

Még egy apró adalék: Istvánnal több mint 15 éve ismerjük egymást, és büszkén mondhatom magam a barátjának. Ettől féltem is. Nem kicsit. Ez olyan mint amikor valaki együtt dolgozik a feleségével. Ezt a szituációt én csak mazochizmusnak hívom. Aki szereti, kedves egészségére! Szóval féltem az együtt való szorgos munkálkodástól :) de eddig a nagyobb atomcsapásokat sikerült elkerülnünk.

Időnként együtt szoktunk ebédelni, és mindig nagy lelkesedéssel meséljük az éppen aktuális dicső tetteinket egymásnak. Egy jó barát onnan ismerszik meg, hogy legalább olyan lelkesedéssel hallgatja a mondandódat, mint amilyen lelkesen te szónokolsz. Mi jó barátok vagyunk!

 

Egy olasz étteremben találkoztunk valahol a Fóti úton ha jól emlékszem.

Megfutottuk a szokásos, máskor annyira izgalmas köröket, de én közben alig vártam, hogy valahogy, hihetetlenül lazán és spontán, a jövetelem céljára terelhessem a szót.

Megpróbáltam nagyon irodalmian fogalmazni: „Van egy ötletem!”

"Na!" Ült ki valami megfejthetetlen kifejezés asztaltársam arcára. Nekem inkább félelemnek tűnt első ránézésre mint érdeklődésének. Hát vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.

Mostanáig legalább 100 alkalommal kellett előadnom a Voks'14 ötletét, és azt figyeltem meg, hogy kb. 10-15 perc - inteligenciától függetlenül - míg valaki ráérez az ötlet nagyságára vagy mélységére ha úgy tetszik. Itt sem volt ez másképp, és egyszer csak azt láttam, hogy az Istvánt egyre jobban kezdi érdekelni a téma. Feltett kapásból egy csomó kérdést és hirtelen azon kaptuk magunkat hogy már az adatbázis és az applikáció strutúráját, működését tervezzük.

 

Az ebéd jó hosszúra sikeredett, de legalább finom volt. Mi pedig (nem félreérteni!) termékenyek. Mikor kijöttünk az étterem ajtaján, fejben és papíron gyakorlatilag kész volt majdnem az egész Voks '14. Ja, és a pannakottájukat semmi esetre sem szabad kihagyni!

Nagyon lelkesen váltunk el, de ilyenkor jön az, hogy az ember másnap hideg fejjel végiggondolva már nem is tartja olyan ütősnek az egészet. Szerencsére nem így történt.

Amikor másnap beszéltünk, kedves barátom talán még lelkesebbnek tűnt, mint előző délben. Elmesélte, hogy beszélt a kollégáival, és elmagyarázta nekik hogy mire készülünk.

A reakció számomra teljesen meglepő volt. Pozitívan meglepő. Az egyik Ádám nevű programozó közölte hogy évek óta vár egy ilyen melóra, amit büszkén mutogathat majd hogy ezt Ő kódolta. A másik Ádám, a grafikus is alig várta hogy elkezdhessen dolgozni a felhasználói felületen. Szóval a fogadtatás minden elképzelésemet felül múlta.

Egyeztettem a videós sráccal is. A reakció itt is ugyanaz volt. Ekkor kezdtem elhinni hogy valami kell hogy legyen ebben a dologban. Vagy a sármom lehet elképesztő.

Az megvan hogy az Istvánéknál mindenki Ádám? Szerintem simán felvételi követelmény!

És a munka elkezdődött.

 

Folyt. köv...